Tények, érdekességek Japán élővilágával kapcsolatban

A béke és a jó szerencse jelképének tekintett japán darvak a helyi legenda szerint ugyan ezer évig élnek, ám hokkaidói állományukat a 20. század eleji ellenőrizetlen vadászatuk 33 egyedre apasztotta. Ma már mindazonáltal sokkal jobb a helyzet: amióta a fajt szigorú védelem alá helyezték, a japán darvak száma ismét növekedésnek indult, állományuk jelenleg ezer egyedet számál.

A Japánban élő ezer japán daru a faj teljes állományának felét teszi ki, ezért a fennmaradásukhoz minden segítséget meg kell adni.

A japán darvak tánca leheletfinom üzeneteket közvetít, az ivarérett hímek a nászidőszakban tánctudásukkal nyerhetik el a tojók szívét.

A japán darvak a telet is Hokkaidón töltik, olykor mínusz 12 fokkal és másfélméteres hótakaróval dacolva. A hideg ugyanakkor bizonyos szempontból nekik kedvez: a befagyó patakok oxigénhiányos vízében rekedt halak ugyanis télen a felszínre jönnek, fejedelmi lakomával szolgálva az éhes vadászoknak.

A halászat terén a japán darvak legnagyobb riválisai a réti sasok, melyek gyakran elrabolják tőlük nagy vesződség árán elejtett zsákmányukat.

A réti sasoknak nap mint nap a testtömegük tizedét kitevő mennyiségű táplálékot kell fogyasztaniuk.

A Hokkaido északkeleti szegletében az Ohotszki-tengerbe nyúló Shiretoko-félsziget Japán egyik legutolsó érintetlen vadonja, ahol magashegyek, sűrű erdők és háborítatlan tengerpartok szolgálnak ideális élőhelyül az őshonos fajok számára.

A Shiretoko-félszigeten él a világ egyik legnagyobb egyedsűrűségű barnamedve-populációja. Itt egy állat fenségterülete átlagosan mindössze 15 négyzetkilométer, míg másutt ez a terület akár kétezer négyzetkilométer is lehet.

A Shiretoko-félsziget nagy medvesűrűségének titka a rendkívül gazdag élővilágban áll. Míg az Észak-Amerikában honos barnamedvék negyvenféle táplálékot fogyasztanak, a Shiretoko-félszigetiek több mint kilencvenfélét.

A barnamedvék elsősorban gyökerekkel, hajtásokkal, bogyókkal és rovarokkal tápálkoznak, de, amennyiben alkalmuk nyílik rá, a friss húst sem vetik meg - közel 50 kilométer per órás futósebességüknek hála még egy szikaszarvas elejtése sem okoz problémát számukra.

A Shiretoko-félsziget nagyobb táplálékválasztéka magasabb születési rátát eredményez a barnamedvék körében, a nőstények itt rendszerint kétévente ellenek.

A barnamedvéknél a párzáson kívül a hímek nem vállalnak szerepet az utódok felnevelésében, a család fenntartása teljes egészében a nőstényre hárul.

Az embert leszámítva a japán makákó a legészakibb elterjedésű főemlős faj; a "hómajomként" is ismert állat ősszel vastag bundát növeszt, hogy annak védelmében vészelje át a Honsun emelkedő Japán-Alpok mínusz 20 Celsius fokos téli hidegét.

A japán makákók nyáron növényekkel és azok gyümölcseivel táplálkoznak, a legnagyobb hidegben viszont előfordul, hogy kéregdarabokkal kell beérniük. Szervezetük mindazonáltal alkalmazkodott az éves ciklicitáshoz, télen a máskor megszokott kalória- és fehérjemennyiség felével is eltengődnek.

A japán makákók kölykei kétéves korukban válnak önállóvá.

A Jigokudani körüli hegyek közt a természet egy igazi különlegességgel segíti a japán makákókat testhőmérsékletük téli fenntartásában: a "Pokol völgyében" az vulkáni utóműködés termálvizes medencéket fűt, melyek ötvenfokos vízét a boldog fürdőzők csak a táplálékszerzés idejére hagyják el.

A vadon élő majmok közül a tudomány jelenlegi állása szerint egyedül a japán makákók készítenek hógolyókat.

A Honshu-szigeten kanyargó Nagara-folyó egy különleges rítus színhelye: 1300 éves hagyományokat követve hat halászmester kárókatonák segítségével halászik itt. Az évente évente nyolc alkalommal megtartott szertartásos, ősi pisztrángfogás idejére a madarak nyakára gyűrűt helyeznek, mely meggátolja viselőjüket a nagyobb halak lenyelésében.

Míg a vadon élő kárókatonák élettartama 15 év, a halászokkal dolgozó - s szinte családtagként kezelt - madarak akár harminc évig is elélhetnek.

A Hiroshima környékén nagy számban előforduló japán óriásszalamandra csaknem teljesen vak, ezért nagyrészt tapogatással tájékozódik.

A japán óriásszalamandrák a bőrükön keresztül lélegeznek, emiatt az vérerekkel gazdagon behálózott, felszínét pedig - a légzőfelületet növelendő - kiemelkedések és árkok tagolják.

Az akár másfél méteresre is megnövő japán óriásszalamandrák anyagcseréje rendkívül lassú, akár hetekig is kibírják táplálkozás nélkül.

A japán óriásszalamandrák a fejükön található érzékelők segítségével észlelik a vízben terjedő rezgéseket, de gyorsan nyitható különleges állkapcsuk szintén az eredményes vadászatot segíti, lévén a szájukba áramló víz a halakat is magával rántja.

A Ryukyu-szigetekhez tartozó Okinawára a biológusok 1910-ben telepítették be a jávai mongúzt, annak reményében, hogy általa meggyéríthetik a túlságosan nagynak ítélt bambuszvipera-állományt. A tudósok figyelmét azonban egy fontos részlet elkerülte: a jávai mongúz elsősorban nappal vadászik, míg kijelölt célpontjuk éjszakai életet él.

Az Okinawán immár harmincezresre duzzadt mongúzállományt a hatóságok jelenleg mesterséges gyérítéssel próbálják kordában tartani, mert a ragadozók - természetes ellenség híján - ma már védett fajokat is veszélyeztetnek.

Az Okinawára betelepített jávai mongúzok egyik kedvenc csemegéje a kihalással fenyegetett Okinawa-guvat. Ezt a csaknem repképtelen, gyíkokkal, csigákkal, nagy rovarokkal és kétéltűekkel táplálkozó madárfajt csak 1981-ben fedezték fel, de előfordulhat, hogy hamarosan el is veszítjük, mert napjainkra mindössze hétszáz példány maradt belőle.